A VALÓSÁG ESSZENCIÁI Kortárs Kelet-Európa
GYŐRFFY László, HERMAN Levente, MISETICS Mátyás
Radu BELCIN, Francisc CHIUARIU, Flavia PITIŞ, Bogdan RAŢA
A Várfok Galéria következő kiállítása a Várfok Galéria és a Năsui Private Collectio Gallery kooperációjának eredménye, mely együttesen mutat be magyar és román művészeket egy a valóság lényegi megközelítései köré kialakított koncepció mentén. A budapesti kiállítás egy nemzetközi kezdeményezés-sorozat első állomása, mely egyelőre három országot ölel fel: A valóság esszenciái egy utazó kiállítás gondolatába illeszkedik bele, melynek következő állomása 2013-ban Romániában (Bukarestben) valósul meg, hogy később még nagyobbá nője ki magát, egyéb résztvevők közül például lengyel művészek közreműködésével; a csoportos kiállítás a résztvevő országokban is bemutatásra kerül.
Esszenciális, azaz lényegi: hogyan érzékeli az ember a valóságot? A valóság számtalan rétegeiből mennyit képes értelmezni, beszélhetünk-e egyáltalán a valóság több szintjéről, vagy csak egyetlen egyet kell átláthatóan kezelni? Válaszok, értelmezések, állásfoglalások, sejtések bontakoznak ki a kiállításon bemutatott műveken: érdekes módon, a „megkérdőjelezés" fázisának eredményeként, vezérmotívumként tűnik fel a „semmi", sokszor ellentétbe állítva a „léttel", a lényeggel, az esszenciával. A valóság, illetve a realizmus iránti étvágy igen erős jelleggel jelenik meg a kelet-európai műveken. E fogalmak vizuális, pontosabban „technikai" átültetése igazán különböző megközelítésekre ösztönzi az alkotókat, ám közös nevező a „fény" szerepe, legyen az fizikai vagy elméleti valóságában elemezve, illetve a „sötéthez" való viszonyának mértékében.
Radu Belcin (1978, Brassó / RO) festményeinek meghatározó eleme a fény-árnyék játéka, a chiaroscuro, melyben új értelmezésben helyez el alakokat, tárgyakat. „Arctalan", személyiség nélküli szereplőinek identitása talány marad, ám ennek kutatásával határozza meg a jelen, illetve a valóság új határait.
Francisc Chiuariu (1966, Nagyszeben / RO) legújabb sorozata a hétköznapjai, a „sietőssége" rabjává váló egyént ragadja meg a kollektív köztéren belül, illetve a fordítottját: hogyan „emészti fel" az ember az őt körülvevő teret. A festő bakelitre viszi fel nyomdafesték, illetve olajfesték rétegeit, így elemezve az egyén felbomlásának kollektív tereken belül zajló posztmodern folyamatát.
Győrffy László (1976, Budapest / H) műveiből soha nem hiányozhat az emberi test: alkotásain általában önálló életet élő, mutánssá alakult részek reflektálnak groteszk jelenetekbe ágyazva az emberre, illetve saját magukra, sokszor rendkívül pikáns belső életüket nyilvánosság elé tárva. Az önmagát emésztő, bomlásnak indult fejek képezik Győrffy valóságrétegeinek egyikét, míg a „semmiben" levitáló testrészek és „öngyilkos" hajlamú művek létezésünkre kérdeznek rá.
Herman Levente (1976, Marosvásárhely / RO) egyes sorozatait meghatározó motívumai - visszatekintve az eddigi életművön - úgy tűnik egyfajta személyes ikonográfiát rajzolnak ki. Képei nem a valóság pontos ábrázolásra törekszenek, hanem egy a valóságból táplálkozó emlékek által átitatott másik világot prezentálnak. Ha mégis emberi formát öltenek szereplői, test helyet csak szellemként lebegő ruhákkal találkozunk, melyek egyénisége, jelenléte megkerülhetetlen erővel szembesít önmagunkkal, míg a monokróm jellegű felületek, selymes árnyalatok a lényegre világítanak rá.
Misetics Mátyás (1982, Budapest / H) fotográfiáinak alapvető eleme a fény, a mesterséges fény. Képei a sötétségből indulnak ki, és kizárólag a fotográfus által meghatározott források emelik ki az alakokat, alakzatokat és így a jeleneteket. Az emberek egymástól való elidegenedése, kapcsolataik minősége visszatérő témák képein, ám műveivel elsősorban a „fény-képzés" révén létrehozott újszerű lehetőségeket kutatja, hogy szokatlan megvilágítással újabb réteget tárhasson fel a valóságból.
Flavia Pitiş (1978, Fogaras / RO) festményei nem a valóságot ábrázolják, hanem a valóságból hiányzót kívánják a jelenbe ültetni. Pitiş legtöbbször izolálva ábrázolja alanyait, szembesítve azokat magányukkal. A sötétség nála az anyagtalan megfelelője, míg érzékeny vonalvezetése valami meghatározhatatlant sejtet, rejtélyes jelenlétre utal. Csend, puha mozdulatok suhanása bontakoznak ki műveiből, melyek egy jövő generáció identitását keresik.
Bogdan Raţa (1984, Nagybánya / RO) az ember anatómiájából merített genetikai képződmények segítségével kutat egy újszerű poszthu manista területet. Raţa újraalkot, sokszoroz, új életet ad a részecskéknek egy új „testbe" építve őket, melyek mintha laboratóriumi kísérletek eredményeiként öltenének formát. A művek ipari jellegű kidolgozása utalhat a jelenkor betegségére, az egyén(iség) elhalványulására, de a színes felületek feltételezik a jelenkor testkultúrájának új irányát, azaz játékszerként való kezelésének gondolatát is.
Ezek az irányok, ezek a megközelítések egyfajta kulcsot képeznek valóságunk lényegi kérdéseinek megértéséhez, és az olykor suttogó, olykor kiáltóan vagy gúnyosan megnyilvánuló hangok a nézőt újabb rétegek felkutatására, a figuralitás mezején szokatlan képi megfogalmazások felfedezésére és megértésére invitálják.
1012 Budapest, Várfok u. 11.
2012. október 25. csütörtök 19 és 21 óra között
A kiállítás nyitva: 2012.10.26 - 11.24., kedd-szombat, 11 és 18 óra között.
