Megjelent Kun Árpád Boldog Észak című könyve a Magvető Kiadó gondozásában.
Aimé Billion, a regény főhőse egy igazi kívülálló, aki sokáig nem találja a helyét a világban. Nemcsak Afrikában vagy Európában, de a saját bőrében is idegennek érzi magát. Ereiben joruba, vietnámi és francia vér keveredik. Az afrikaiak fehérnek, a fehérek afrikainak tartják. Élete első harmincnyolc évét Beninben tölti, segédápolóként dolgozik az ország legnépesebb városában létesített francia kórházban. Innen költözik aztán abba a másik országba, a messze Norvégiába, ahol a legjobban tudják, mi is az az idegenség, és éppen a távolságtartó norvégok közt keresi a boldogságot egy különös szerelemben. A könyv egyrészről olvasmányosan, plasztikusan mutatja be a nyugat-afrikai államot, és többek közt a vudut, a népi hiedelmeket és gyógymódokat; másrészről a jóléti Norvégiát. Kun Árpád fontos és felemelő regénye persze elsősorban nem a két ország, hanem Aimé Billion története: család-, utaztató-, fejlődés- és identitásregény. Azért is kiemelkedő alkotás, mert az emberi létezést se nem feketén-fehéren, se nem apokaliptikusan ábrázolja, mint oly sok mű, hanem a maga zavarbaejtő kiismerhetetlenségében és összetettségében, mély empátiával. A Boldog Észak egy hamisítatlan nagyregény, amely ismeretlen világokat tesz szívfájdítóan otthonossá a magyar olvasók számára.
Részlet a kötetből
Meghaltak sorban nagyapám, apám, anyám. Mindhárom ember, akihez egyáltalán valami közöm volt. A haláluk kellett hozzá, hogy újrakezdődjön az életem, és elutazzam Beninből. Akkoriban húsz éve dolgoztam már a cotonou-i francia kórházban mint segédápoló, egy ideje pedig munkaidő után és hétvégente segítettem a Norvég Evangélikus Egyház misszionáriusainak, akik másfél évvel korábban menekültek át a polgárháború sújtotta Elefántcsontpartról. Elkísértem őket a hivatalokba, ahol terepismeret nélkül és hiányos franciatudással nem boldogultak volna, ültem mellettük a bibliaórán és a házimunka-tanfolyamon. Imákat és hálaadásokat fordítottam franciára, de fonra, jorubára és minára is, mikor milyen társaság gyűlt össze a misszión. Norvég módra naponta hat-nyolc bögrével megittam híg, cukor nélküli kávéjukból, amitől éberek lettek az éjszakáim, ettem a tejfölös-lekváros gofrijukat vagy a csokoládés muffint, ami édes fűrészporrá omlott a számban. Az volt az érzésem, hogy az általuk hirdetett Jézus Krisztussal ugyanúgy, mint velük, munkakapcsolatban állok, nem jutott eszembe, hogy elkötelezzem magam mellette.
