2014. augusztus 6., szerda

A tejleves, mint erőltetett egzisztencialista metafora

Komoróczky Tamás: A tejleves, mint erőltetett egzisztencialista metafora. A Higgs Mező Contemporary Art Space következő időszaki kiállítását  - 2014. augusztus 22 - szeptember 20. között.

A tejleves fogalmát a magyar popzene jogi precedenseit végigkövető publicisztikájában Szőnyei Tamás vezette be (Magyar Narancs, 1999/14. - Perek a popzenében. Kinek fütyöl?). A tejleves olyan produkciókra használt kevésbé elterjedt és ismert kifejezés, amelyek elkészítésében a zenekar már nem érdekelt, viszont a kiadó vállalattal kötött szerződés értelmében kötelezve van a teljesítésre. A kényszerítő jogi szituáció a produkció megalkotásának egyedüli motivációja tehát a művészi értékteremtés helyett, ennek a a bírálata azonban további kérdéseket vet fel. Például “lemeznek minősül-e 40 percnyi A hang” illetve ki jogosult ennek megítélésére? (T.i. a zenészek olyan frappáns megoldásokkal tértek ki az opciós lemezt kikényszerítő kiadói nyomás alól, amellyel teljesítették is meg nem is a “megrendelést”; a leadott hanganyag az együttestől várható zenei teljesítmény helyett olyan “töltelékeket” tartalmazott kizárólag mint a basszus gitár bebőgetése, szintetizátorra tenyerelés vagy dob alapritmus.)

Komoróczky Tamás legújabb kiállításának problémafelvetése szinte kínálja magát abba a sorba, amelyet az 1996 óta sorozatosan elkövetett alibi helyzetek (az ironikus brandként működő Alibi Sport, ∼ Fashion, ∼ Records vagy ∼ Cinema projektek) fémjeleztek. A "tejleves" sorsszimbólumként való beajánlásával azonban Komoróczky egy távolabbi ugrást tesz, - már nem az ürügy megalapozottsága az érdekes - hanem a cselekvés és nemcselekvés választásának középútja, a cselekvést imitáló nemcselekvés kompromisszumát kiváltó léthelyzet. Nem pszichológia, sokkal inkább élet- és elsősorban művészeti pozíciókat tesztel, amelyet A lélek és a formák fiatal Lukácsa így kérdezett meg: "Lehet-e becsületesnek lenni az élettel szemben, és költeménnyé stilizálni annak történéseit?" Továbbá "a művészet, mint a régi mesterember-művészeknél, éppen úgy életmegnyilvánulás, mint minden más" és "a művészetben-élés ugyanazokkal a jogokkal és kötelezetségekkel jár mint bármely más - emberi - polgári - tevékenység". 


A tejleves - mint egy valakivel/valamivel szembeni kötelesség találékony mégis minimál-elvű áthúzása kétféle etikai megfontolást láttat be az ilyen formában létrehozott és eladhatóvá tett artisztikus teljesítménybe. Egyrészt megfürdik a gesztus eredetiségében, amelyben a mindig újat követelő, macho modernizmusok őrjöngő életjelét találja meg. Ebben az értelemben húz vonalat a rutin, az állandó, a régi és kiszámítható tárgyiasult világ és az életenergia kényszerítőzésekbe bele nem álló megnyilvánulásai között. Ami nullának tetszhet az ilyen esetekben tehát mégsem nullával ér fel, ahogy a matematikában a nullának is helyiérték van fenntartva. Az egyszeri cselekvés, az először-megnevezés impulzusából kiteljesedő elevenség - amivel a gesztus kitér a dolgok megszokott rendje elől - friss, üde és életszagú mint a tej, amely az emlőből jön (így primordiális). A szabad akarat kirobbanó vitalitása az, amely felkészületlenül érve, kiszámíthatatlan pillanatokban mégis csak kitépi a biztosítékokat. 

A másik viszonylat elmarasztalóbb a gesztus ergonomikusságával szemben. Mit keres a jól beosztott energiaráfordítás minimum értéke ott, ahol a zsenialitás minden emberi munkából származó többletértéktől messze elrugaszkodott maximumát várnánk el? Ez a tartalom előállítási habitus köszön vissza a digitális képkultúra új feltételrendszerében sokkal hozzáférhetőbb plágium, lopás, kisajátítás, átírás, appropriálás vagy az egyszerű copypaste eszközkészletével létrehozott művekben. Kenneth Goldsmith költő és anarchista tevékenysége itt az irányadó, aki ezt a modern-posztmodern diskurzust egyszerűen eltemeti a technológiai-bázisú új paradigma meghirdetésével. Eszerint "nem kell többet írnunk, elég az a szöveghalmazt menedzselni, ami már eleve a rendelkezésünkre áll."


A mémelmélettel és virológiával következetesen foglalkozó Komoróczky-tól nem áll távol ez utóbbi pozíció sem. A kiállításon Godard special effektek nélkül leforgatott egyetlen sci-fi műfajú filmjét - az Alphaville-t (nem nehéz itt észrevenni a választást indokló filmbeli szüzsét, ami a mindenható számítógépek által irányított élet mint disztópia) - állítja abszolút helyzetbe. Komoróczky az érett modernizmus egyik utolsó, nagy szerzői mesterművén vezérli le egyszerre az automatizált 'átíróprogramot' és mint a kész kulturális halmazon kannibalizálót, teríti ki az mémplexek új tapadási felületét.
Német Szilvi kurátor

Megnyitó: 2014. augusztus 22. (péntek) este 7.
Higgs Mező
A H-1051 Budapest, Hercegprímás u. 11.